Funday| 2019-12-08 Triebl Zsuzsanna

Ők tudják, milyen tanulni

Egész félévben dolgoztok, hogy meglegyenek a demók, utána pedig vizsgaidőszakban is a könyvek felett kell gubbasztani – vannak egyetemek, ahol a szorgalmi időszak kemény, máshol a vizsgaidőszak. Nálunk mind a kettő. Mégis az ember belefut abba, hogy ha nem sotés haverjával vagy a rokonaival beszél, nehezen tudják elképzelni, miért is kell ennyit szenvedni emiatt.

A felsorolt művek főhősei pontosan tudják, mit jelent keményen tanulni, és egy kis igazságot szolgáltathatnak háborgó lelkünknek, ha megértésre vágyunk.

 

Elena Ferrante: Nápolyi regények

Lenu és Lila legjobb barátnők – Nápoly külvárosában nőnek fel, szegények, okosak, ki akarnak törni a nyomorból. Lenu Lilát okosabbnak tartja saját magánál, mégis ő az, akinek megadatik, hogy járjon gimnáziumba, majd egyetemre, Lilát nem engedik tovább tanulni a szüleik.

Eduardo Castaldo/HBO

Hiába mondható ezért Lenu sikeresebbnek Lilánál, rivalizálásuk és saját kisebbrendűségi érzete miatt folyton barátnője életét irigyli, úgy érzi, hogy az dinamikusan változik, folyamatosan pörög, míg ő a könyvek felett ül. Minden idejét és erejét felemészti évközben a kemény tanulás, ami hosszabb időszakokra el is szakítja barátnőjétől – ez még inkább tápot ad a fantáziájának, amikor úgy képzeli, hogy Lila élete színesebb.

„Habár vasfegyelemmel lazaságot erőltettem magamra, időről időre elárasztottak, fájdalmas gyönyörűségemre, a boldogtalanság hullámai. Úgy tűnt, minden összeesküdött ellenem. Az iskolában nem jöttek a korábbi jó jegyek, hiába kezdtem el újra tanulni. Teltek a napok, és egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy élek.”

„Erőt vett rajtam a kimerültség, bármennyit pihentem, nem akart elmúlni. Életemben először lógtam az iskolából. Nagyjából tizenöt napot hiányoztam, azt hiszem, és még Antoniónak sem mondtam el, hogy nem bírom a tanulást, abba akarom hagyni.”

Ahhoz, hogy a felsőosztálybeli értelmiséghez tartozzon, Elena úgy érzi, szerteágazó műveltségre kell szert tennie: tanul latint, irodalmat, beleássa magát a szociológiába, a politikába. Újságot is tanulva olvas, hogy a szemléleteket magába szívja, hogy megfeleljen egy-egy fiúnak, a tanárainak, sógornőjének. Mégis azt érzi, hogy sosem fogja levetkőzni magáról a telepet, sosem tanulhat eleget, mások mindig többet tudnak majd nála.

Eduardo Castaldo/HBO

Felváltva jelentkeznek nála a motivált, kemény munkával telő periódusok, és a kétségbeesett időszakok, amikor úgy érzi, a tanulás csak kizsigereli, nem viszi előbbre. Egy mély kútba szórja bele az idejét, az ifjúságát, míg mások férjhez mennek, saját házuk lesz, gyermekük születik. Lila és Lenu életútja itt válik el élesen egymástól: Lila férjhez megy, dolgozik, míg Lenut a gimnázium után egyetemre küldik.

„Aztán nem törődtem vele többet, lefoglaltak a saját gondjaim: a könyvesbolt, az iskola, a felelések, a tankönyvek. Néhányat megvettem, a többit gátlástalanul elloptam a boltból. Újra nekiveselkedtem a tanulásnak, különösen éjjel magoltam sokat. Délutánonként dolgoztam karácsonyig, akkor felmondtam. Rögtön utána Galiani szerzett nekem egy tanítványt, rengeteget készültem az órákra. Iskola, tanulás, tanítvány: semmi másra nem jutott időm.”

Ez a rengeteg munka meghozta gyümölcsét, de azt bárki beláthatja, hogy maga a tanulás nem boldogít. Senki sem lehet boldog úgy, hogy minden nap hajnalig magol, és semmi másra nincs ideje – ezt tapasztalatból tudhatjuk. Különösen, ha elveszíti a kapcsolatot a barátaival, és visszajelzést sem kap. Elena általában jól tanult, de volt olyan éve, amikor a befektetett energia ellenére nem kapta meg a kívánt eredményt, így még nagyobb kínszenvedést okozott számára a tanulás.

A Nápolyi regényekből sorozat is készült, My Brilliant Friend címmel, ha valakit érdekelne a történet, de úgy érezné, hogy a tanulás miatt szabadidejében nem bír már betűket látni.

 

Kira Poutanen: A csodálatos tenger

Julia 15 éves, naplójában mesél mindennapjairól, a családjáról, az iskoláról, arról, hogy milyen a hóban futni, milyen az éjszaka közepén felkelni, hogy csináljon meg még egy sorozat felülést, milyen kiköpni a cukros süteményt, bemagolni a svéd szavakat, elviselni a hajlakk illatát a lányöltözőben.

Julia gimnazista, anorexiás. A tanáraik azzal riogatják őket, hogy az eddigi tempó nem volt elég, többet kell tanulni, hogy nem gyerekek többé, nem ehetnek már annyi édességet. Kora reggel kel, hogy beérjen az iskolába, és egész téli szünetben tanul, hogy végezzen mindennel, amit feladtak nekik.

A barátnői, osztálytársai egymást hergelik a tanulásban és a fogyókúrában is: te oda mit írtál, én ezt meg ezt, ugye, hogy ez milyen könnyű volt, hogy lehetek ennyire kövér, nézzétek meg az ő derekát, milyen vékony!

Egy picike kék pokol. A sok stressz, a szüleivel való kommunikáció hiánya, a jövőképe – nem akar munkát vállalni és háztartást vezetni, azért sütni-főzni, hogy tíz perc alatt minden elfogyjon, és természetes legyen, hogy ő nőként kiszolgálja a társaságot – evészavarban, majd anorexiában csúcsosodik ki nála. Mi a naplóján keresztül látjuk a jeleket, szívszorító megfigyelni, mások számára milyen későn tűnnek csak fel.

És persze a tanulás. Senki sem fogalmazta meg Kira Poutanennél pontosabban, milyen gimnáziumba járni: magolni a felesleges részleteket, folyamatosan készülni a témazárókra, a röpdolgozatokra, izgulni egy egyszerű szódolgozat eredményén, hajnalban kelni, késő délután hazabuszozni, együtt öltözni egy szűkös öltözőben.

Mindezt fáj olvasni, de közösséget tudunk vállalni Juliával, jól esik látni, hogy a tanulmányait más is ugyanígy megszenvedi. Mi több, erőt is meríthetünk abból, hogy nekünk már nem ezt kell magolni, nem ezt kell szenvedni, ezen már mind túl vagyunk. Tisztelgés a fiatalság munkája előtt, egy csöppnyi emlékeztető, milyen tizenévesen tanulni.

 

Anne Frank: Egy fiatal lány naplója

Most, hogy kellőképpen sajnáljuk már saját magunkat, és bárkit, akit valaha is arra kárhoztatott a sors, hogy memorizálnia kelljen legalább egy szókapcsolatot, lássuk a dolgok napos oldalát. A tanulás alapvetően egy produktív, pozitív dolog, ami előre viszi az egyént és az emberiséget is, és lehet örömmel is csinálni – tökéletes példa erre Anne Frank.

Anne két évet élt teljes elzártságban családjával – hogy ne maradjon le kortársaitól, és hasznosan töltse el ezt az időt, végig tanult. Ez jelentette számára az ablakot a világra, az új ismeretek adták a friss levegőt, amit nem tapasztalhatott. Igaz, ami igaz, ő maga választhatta, hogy miket tanul pontosan, és az algebrát leszámítva tényleg csak olyasmit tanult, ami érdekelte is, és vizsgákra sem kellett felkészülnie belőle, nem a tanulás jelentette számára a fő stresszforrást – de ebből az összehasonlításból mi csak jól jöhetünk ki.

Az 1944. május 16-i bejegyzésében összegyűjtötte, ki mit tanul a Hátsó traktusban élők közül. Nővére, Margot vállalta a legtöbb tárgyat, ő maga ezeket választotta:

„Anne Frank: tanul franciául, angolul, németül, emellett holland gyorsírást, geometriát, algebrát, történelmet, földtant, művészettörténetet, mitológiát, biológiát, bibliai történelmet, holland irodalmat; szívesen olvas (unalmas vagy izgalmas) életrajzokat, történelemkönyveket (olykor regényeket és szórakoztató olvasmányokat is).”

Anne naplóját olvasva is egy fiatal lány fejébe látunk bele, vele vagyunk, amíg serdül – ha nem tekintjük a történelmet és szomorú helyzetüket, akkor is érdekes és izgalmas olvasmány. Tanúja lehetünk problémás viszonyának a szüleivel, hogyan válik le róluk, hogyan viseli a bezártságot, olvashatunk első szerelmeiről, ambícióiról. Utazni szeretett volna és írni, még többet tanulni – bármekkora stressz is nehezedik ránk, hálásak lehetünk érte, hogy nekünk ez megadatik, akkor is, ha egy nehéz helyzetben kevéssé vigasztal csak.