Worldwide wednesday| 2019-10-23 Triebl Zsuzsanna

Két forradalom

1980-ban Dél-Koreában Pak Csonghi diktatúrája ellen kezdtek szervezkedni az egyetemisták, ami Gvangdzsuban tragédiába torkollott. Egy nagyobb tüntetést súlyos megtorlás és szükségállapot követett, fegyveres katonák vették fel a harcot a civilekkel. Hivatalosan több száz áldozatot számlál a diáklázadás, de egyes történészek a több ezer főt is elképzelhetőnek tartják.

A regény

Han Kang több szereplő nézőpontjából meséli el, mi történt Gvangdzsuban 1980 májusában, és hogy mi történt később az akkor jelenlévőkkel. Nem a forradalom krónikája, hanem az egyes emberek szenvedéséé – nem ismerteti, hogy miért vonultak az emberek utcára, és azt sem, miért lőttek rájuk katonák. Azt meséli el, hogyan estek el, miután a golyó a mellükbe fúródott, hogy hová került a holttestük haláluk után, és mit érzett az, akinek mindezt végig kellett néznie.

Tárgyilagosan, már-már nyersen tárja elénk a testi szenvedéseket. Azzal indít a könyv, hogy az áldozatok holttesteit hordják össze egy helyre, és próbálják tisztességben nyugalomra helyezni őket – a leírások mindig nagyon plasztikusak, legyen szó a sebekről, a halottak arcáról vagy szagáról.

Érdekes módon, számomra a könyv olvasásának ideje egybeesett az első bonctermi patológia gyakorlatommal, így még mélyebb nyomokat hagyott bennem a könyv, mint ahogy alapvetően tette volna. Valakinek meséltem volna a gyakorlatról, aki nem orvosira jár, de nem tudta végighallgatni, amit mondani szerettem volna – ami mélységes meglepődéssel töltött el, hiszen én vagyok az, akinek végig kell állnia, aki látja és elsőkézből tapasztalja a bonctermet, neki csak meg kellett volna hallgatnia.

Ugyanez áll erre a könyvre és a benne leírtakra is – sokan talán nem tudnák elolvasni a részletesség miatt, de hát hol van ennek a vizionálása a szenvedés szemtől szembe való végignézéséhez vagy az átéléséhez képest? Azt hiszem, fontos, hogy ilyen leírások is szülessenek, hiszen akkor tudunk empatizálni valakivel, vagy megérezni egy esemény súlyosságát, ha tisztában vagyunk a részletekkel.

Nemes teremtmények

A címet a koreai alkotmányból emelte át a szerző, és többször is elhangzik a regényben – ám a nemes teremtményeket mindig egy másik nemes teremtmény bántja, ráadásul az állam nevében. Szerepel a történetben egy tanulmány, ami azt mondja ki, hogy a tömeg morálisan mindig végletesebb, mint maga az egyén. Kegyetlenebb vagy nemesebb – csoportba gyűlve erősödnek ezek a tulajdonságok.

A forradalmárok a lelkiismeretükből merítenek erőt, valami sodró erejű lendületetet addott a csoportnak, a realitáson túlit. Úgy maradtak ott, fegyveres gyerekekként, mondhatni meghalni a Tartományi Hivatalban, mintha nem tehetnének mást, mintha ezt várná tőlük a tisztesség. De elvárható-e az az embertől, hogy az életét adja egy eszméért?

 

„A pillanatokra, amikor úgy tűnt, hogy csodálatos módon mindannyian túlléptünk a megszokott énünkön, az emberek puha bőre a másikéhoz ért, mintha újrainaztuk és újraindítottuk volna a világ szívét, megfoltoztuk volna a réseket, melyekből vér szivárgott. Ez volt rám akkora hatással, és ez maradt velem azóta is. Professzor, szembesült már valaha is olyan rémisztő intenzív érzéssel, mintha alkímiai átalakuláson ment volna keresztül, megtisztult és tetőtől talpig erényessé vált volna? Lenyűgöző pillanat, a lelkiismeret vakító tisztasága.”

Han Kang

1970-ben született, 9 éves volt a lázadás idején; az előző évben költözött a család Gvangdzsuból Szöulba. A régi házukba egy olyan család költözött be, ahol hárman voltak fiútestvérek – a legfiatalabb, Tongho, gimnazista volt még csak, amikor meghalt Tartományi Hivatal udvarán.

Így az írónő számára a lázadás egy alternatív életúttá vált, amin ő is végig mehetett volna – közel érezte magához a fiút, aki talán ugyanott oldotta meg a házi feladatát, ahol ő a költözés előtt, és akinek ennyire fiatalon meg kellett halnia. Hogy történhetnek ilyen dolgok? Miért történnek? Miért pont a fiúval esett meg, és miért nem vele?

Könnyű elképzelni ezt a kötődést, és a sebet, amit számára ismeretlen emberek halála ejtett rajta. Egy sebesült arcú lány fényképe.  A letakart koporsóké. Nagyon nehéz lenne mindenki élete, ha minden szörnyűség ennyire megrázná és megérintené – de talán akkor egy jobb világban élnénk.

 

1956 és 1980

Noha sokkal kevesebb ember érintett a koreai diáklázadás, vannak teljesen egyértelmű hasonlóságok: az egyetemekről induló lázadás, a fegyveres harcok, a korai időkben a ragyogó optimizmus, a megtorlás… Tongho esetét akár Mansfield Péterével is párhuzamba állíthatjuk. Az elnyomott tömeg küzdött mindkét esetben alapvető emberi jogokért, hogy aztán még embertelenebb bánásmódban részesüljön.

Különösen érdekesnek találom a módot, hogy Han Kang számára úgy fáj Gvangdzsu, ahogy számunkra ’56 – még elérhető közelségben van, alig egy emberöltő távolságra időben, így nem esik nagyon nehezünkre elképzelni a helyszíneket, az embereket. Személyes érintettségeink is vannak még. Számunkra ismert, és velünk utólag megismertett emberek haltak meg, talán nálunk fiatalabbak is. Ez kivédhetetlenül veti fel azokat a kérdéseket, hogy volt-e értelme az életüket adni a forradalomért, vagy hogy mi is képesek lennénk-e ugyanezt megtenni.

Nem életed legkönnyebb vagy legszórakoztatóbb olvasmánya lesz, addig én sem találtam átlagon felül magával ragadónak, amíg az elejét olvastam. De a végére szép lassan összeáll az egész, ráadásul minden történetszál csupa-csupa gondolat, ami aztán újabbakat szül. Nem mondanám elgondolkodtatónak, hisz az inkább az elmélkedés, a lassú megfontolás képét vetíti a szemem elé – az angol thought provoking kifejezés sokkal találóbb, ami arra utal, hogy aktívan újabb és újabb gondolatok jelennek meg bennünk.