Funday| 2019-10-13 Guczogi Annamária

A döntés

Bár az időjárás még hiteget minket, de a szomorú igazság az, hogy véget ért a nyár. A fesztiválszezon, a fagyi és a szabadság mámoros ízét felváltotta az aluljárók aromája és a formalinszag. Beköszöntött az ősz, elkezdődött a tanév, és ahogy színesednek a falevelek, egyre könnyebben érezzük úgy, hogy minden egyre szürkébb.

Talán ismerős az érzés: reggel elalszol, a pótlón annyian vannak mint egy Ed Sheeran koncerten, egy néni áthúzza a lábadon a banyatankját, amiben a súlya alapján legalább háromheti élelem és egy géppisztoly lehet, a kávéautomata elromlott, ha mindent megtanulnál, ami a tanárok szerint üdvös lenne, akár be is költözhetnél a könyvtárba, otthon hagytad az esernyőd és most szakad, a szomszédban buliznak, te meg az íróasztalnál ülsz, mint valami Hamlet imitátor… és kezded úgy érezni, hogy nálad szerencsétlenebb ember nincs a világon. És akkor még szó sincs arról, hogy már most félsz attól, hogy hogyan fogsz ennyi elvárásnak megfelelni, esetleg elbizonytalanodtál, hogy megéri-e ez az egész, honvágyad van, vagy épphogy menekülnél otthonról…

Minderre Dr. Edith Eva Eger, A döntés című könyv írója ezt mondja: „Attól tartok, rossz dolgok mindenkivel megtörténnek. Ezen nem tudunk változtatni. A születési anyakönyvi kivonatunkba sem írják azt, hogy az élet könnyű lesz.”

Tudom, nem a legjobb motivációs szöveg, de az írónő mondanivalója nem is ér itt véget:

„Csakhogy nagyon sokan vagyunk, akik benne ragadtunk egy traumában vagy fájdalomban, és ez megakadályozza, hogy a maga teljességében élhessük meg az életünket. Ezen pedig változtathatunk.”

Ennek a változtatásnak a mikéntjét mutatja meg Dr. Eger, egy Amerikában élő magyar hölgy, dédnagymama, pszichológus, táncos és Auschwitz-túlélő. Persze ezek csak címkék, ez a kivételes asszony éppúgy nem bekategorizálható, mint ahogy a könyve sem, amelynek története három részből tevődik össze: az üldöztetés és a haláltábor, majd a felszabadítás, új élet és a trauma élethosszig tartó feldolgozása, végül az időközben pszichológussá váló dr. Eger pácienseinek történetei.

Könyve szól az emberi kegyetlenség azon fokáról, amelyet képtelenek vagyunk elhinni, vagy elviselni, amelynek hallatán sírni vagy ordítani szeretnénk. Mint minden hasonló visszaemlékezés, figyelmeztet, hogy minek nem szabad soha többé megtörténnie, de ezen túl példát ad arra, hogy az embertelenség közepén hogyan őrizhető meg az emberség és a tartás. Mesél a lányokról, akik abban a pokolban is képesek voltak nevetni és a barakkban koszos rabruhákban szépségversenyt tartani, és katonákról, akik próbáltak segíteni.

Nem hallgatja el a szenvedést, nem hirdet hurráoptimizmust, csak képes máshogy nézni a problémákat és fájdalmakat, meglátja a lehetőséget arra döntésre, hogy megváltoztassa a nézőpontját. Ott áll két testvér az első napon Auschwitzban, akik már tudják, hogy a szüleiket elvesztették. Meztelenre vetkőztetik és kopaszra nyírják őket, és Magda, aki mindig a család szépe volt, Évához fordul:

„-Hogy nézek ki: -kérdezi. – Mondd meg az igazat!

Az igazat? Úgy néz ki mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést „-Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.

-A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép!  Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad. -Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.”

Az írónő őszintén beszél, nem csak arról, hogy az üldöztetés előtti életük se volt tökéletes: családi konfliktusok, berögzült szerepek; hanem arról is, hogy a szenvedés megszűnésével az ember élete nem lesz varázsütésre újra szép és gondtalan. A könyv legnagyobb része a feldolgozásról, a happy end utáni eseményekről szól, nem idealizáltan, nem rózsaszín mázzal leöntve, arról a hosszú harcról, ami a problémák elhallgatásától, elzárásától a démonokkal való szembenézésig és megküzdésig vezet. És nem egy szuperhős írja ezeket a sorokat, hanem egyszerűen egy ember, aki követ el hibákat, dolgozik, hogy a családjának megélhetést biztosítson, akinek vannak problémák a párkapcsolatában, aki ugyanúgy keresi a szerelmet és az önkifejezést, mint mi. 

Ennek az öngyógyításnak a folyamatába kapcsolódnak a páciensek, akiknek történeteiben akár mi is magunkra ismerhetünk: az anorexiás lány, az apa, akitől fél a családja, a nő, akit apja barátja molesztált, a pár, akik már csak veszekedni tudnak egymással, mind figyelemre és szeretetre éhes fiatalok vagy boldogtalan felnőttek.

Annyi mindent tanulunk elszántan és kitartóan: az élet eredetét, megőrzését, azt hogy hányféleképpen tud elromlani és hogyan javítható meg. De nekünk, akik gyógyítók leszünk, azt hiszem, nem árt kicsit nem csak a test, hanem a lélek gyógyításáról is tanulni. Nem csak arról, hogyan kell egészségesen élni, hanem arról is, hogy hogyan érdemes. 

Szóval ajánlom ezt a könyvet, nem azért, mert kevesebben lesznek  a pótlón, ha elolvasod, az egyetem sem lesz könnyebb, se a rosszindulatú emberek kedvesebbek. De ha elhiszed, elhisszük ennek a különleges hölgynek, aki megharcolt a saját boldogságáért, hogy dönthetünk arról, mihez kezdünk a fájdalommal, bosszúsággal és szenvedéssel, hogy változtathatunk, akkor úgy hiszem „a maga teljességében élhetjük meg az életünket.”