Funday| 2019-04-07 Triebl Zsuzsanna

„Akárki szennyesét nem mosom”

Az ajtó Szabó Magda egyik leghíresebb műve, nem véletlenül. A regény az írónő és Szeredás Emerenc kapcsolatának krónikája. Emerenc, az idős asszony házvezetőnői szerepet töltött be Szabó Magdáéknál, ám ennél sokkal több volt a kicsiny család számára.

A történet Emerenc különleges és erős karaktere, titokzatos múltja és jelene körül forog. Lassan körvonalazódnak a titkok, pont úgy, ahogyan azokat Szabó Magda is hosszú évek alatt tudta meg. Emerenc jó volt, olyan nyersen és fals módon jó, mint azok az emberek, akik ugyan ridegek és a jó modorra nem adnak sokat, de ha beteget, nélkülözőt, vagy bajba jutottat látnak, azonnal a segítségére sietnek.  Életén keresztül megelevenednek előttünk a huszadik századi Magyarország jelentősebb történelmi eseményei.

A történet kezdetén az írónő segítséget keres – a hallgatás hosszú évei után megszűnt ellene a kommunisták hirdette bojkott–, mivel az írás mellett nem tudja egyedül vinni a háztartást is. Egy közös ismerősük ajánlja neki Emerencet, ám ahelyett, hogy ő kapna komolyabb referenciát az öregasszonyról, az kér róluk. Ekkor hangzik el a címben idézett mondat. Emerenc csak bizonyos várakozási idő, további tájékozódás után áll be hozzájuk.

„Elképedve hallgattam, először történt meg, hogy valaki referenciát kívánt volna mirólunk. »Akárki szennyesét nem mosom« – mondta Emerenc.”

Ezen sorok is jól előrevetítik a további eseményeket: Emerenc a saját beosztása és belátása szerint dolgozik, intézi teendőit, emiatt rengeteg konfliktus alakul ki kettejük között. Kiváló munkaerő, fizikailag éppolyan erős, mint amekkora az akaratereje. Az olvasónak közben az az érzése támadhat, mintha egy különleges keveréket tartana a kezében: egyik felét Kosztolányi Édes Annája, a másikat pedig Márai Sándor Eszter hagyatéka című műve adná.

A hétköznapi, háztartásbeli dolgokon túl súrlódást okoz Emerenc zárkózottsága is. Nem volt bőbeszédű, magáról szinte sohasem beszélt. Akkor is távolságtartó maradt, mikor már évek óta ismerték egymást és kialakult közöttük a kölcsönös ragaszkodás.

„Több mint húsz évig gondoskodott rólunk, de az első öt évben műszerrel ki lehetett volna mérni a lengőszöget, amelyet érintkezésünknek engedélyezett. Én barátkozó vagyok, szívesen beszélgetek idegenekkel is, Emerenc csak a legszükségesebbek közlésére vállalkozott, sietett a gondosan elvégzett munkával, mert mindig megszámlálhatatlan egyéb tennivalója vagy programja is volt. Élete betöltötte a nap huszonnégy óráját, s holott senkit be nem engedett a falai közé, nála futottak össze a hírek, az előtér a lakása előtt olyan volt, mint a telexszoba, mindenki mindent jelentett, halált, botrányt, örömhírt, katasztrófát.”

A zárkózottságát csak titkolózása múlta felül. Lakását mindig zárva tartotta, még a rokonait is az előtérben ültette le, ha meglátogatták. Ez az ajtó szimbóluma annak, hogyan zárta el lelkét az emberek elől az öregasszony. Azonban egyszer mégis feltárult valakinek, és ez a valaki maga Szabó Magda volt. Az egész regény mintegy vezeklésként, gyónásként tárja elénk: az írónő úgy érzi, nem szolgált rá erre a bizalomra.

Nem mindennapi, könnyed olvasmány, ennek ellenére mégsem egyhangú. Az elbeszélésmód és a cselekmény vezetése magával ragadó. Veszélyes tömegközlekedésen kézbe venni, mert félő, hogy az olvasó néhány megállóval többet utazik majd a kelleténél. Mindenesetre megédesíti a mindennapi ingázást és a hármas metrón töltött keserű perceket.

Szabó Magda mondatait olvasni olyan, mintha tiszta intelligenciát innánk, minden egyes szava a helyén van. Érdekes megismerni a mű által őt magát is, hiszen ez nem teljesen fikció. Mondhatni önéletrajzi regény, bármennyire is oszlik meg a főszerep a két nő között.

Képek forrása: FilmArt Kft, Intuit Pictures, Bankside Films; pim.hu