Throwback thursday| 2019-03-28 Triebl Zsuzsanna

A stanfordi börtönkísérlet maga a bolondok aranya?

A huszadik század második fele mondhatni Kánaánja volt a pszichológiának és a pszichológiai kísérleteknek – nagy részük közelebb vezetett minket az emberi természet megismeréséhez, másokat viszont nem minden esetben találunk helytállónak. Ez előfordulhat azért, mert morálisan nem elfogadható a kísérlet, vagy pedig nem hiteles, nem eléggé reprezentatív. Rövid visszatekintés következik.

A hírhedt stanfordi börtönkísérlet

Dr. Zimbardo, stanfordi pszichológiaprofesszor vezette a kísérletet 1971-ben, melyben a börtönökben lévő szituációt próbálták modellezni. Főként egyetemistákból álló csoporttal dolgoztak: a kiválasztott tizennyolc főből teljesen random módon kilencnek kellett a rab, másik kilencnek pedig a börtönőr szerepét betöltenie.

A körülményeket úgy alakították, hogy jelentősen hasonlítson egy valóságos börtönre és minél jobban elkülönítsék egymástól az őröket és a rabokat: az egyes cellákban kevés hely volt, a rabok egy-egy fehér ruhát viseltek (bármiféle alsóruha nélkül) és a nevük helyett a számukon szólították őket. Az őrök egyenruhában voltak és napszemüveget viseltek, hogy ne lehessen látni a szemeiket.

A kísérlet kéthetesnek indult, de mindössze öt nap után abba kellett hagyniuk a helyzet elmérgesedése miatt: az őrök egyre kegyetlenebbül torolták meg, ha a rabok szabályt szegtek, végül a lázadástól való félelmükben szó szerint egymáshoz láncolták őket.

Dr. Zimbardo elmondása szerint ekkorra már nem úgy viselkedett, mint egy kísérlet vezetője, hanem mint egy börtön igazgatója: leginkább azon aggódott, hogyan akadályozza meg a csapatos kitörést és a közeli rendőrség segítségét is kérte – amit persze nem kapott meg, hiszen nem valódi büntetés-végrehajtási intézményről beszélünk.

Az egész kísérlet célja volt azt igazolni, hogy az emberek viselkedését szignifikáns mértékben befolyásolhatják a külső körülmények. A rabok úgy érezték, mintha elveszítették volna az identitásukat; a kísérlet során, amikor egy lelkész látogatta meg őket, már nem a nevükön, hanem a számukat elmondva mutatkoztak be. Meggyőződésükké vált, hogy valóban fogvatartottak és csak a jogi procedúrát követően juthatnak ki.

A börtönőrök a rendbontást mindenképpen meg akarták előzni, így különféle erőszakos módszereket találtak ki. Az éjszaka közepén felverték a rabokat álmukból, hogy „ellenőrizzék őket”, az engedetlenekkel fekvőtámaszokat csináltattak, ami elsőre enyhe büntetés volt.

Az első napot jól viselték a rabok, ezért kissé meglepő volt, hogy a második napon fellázadtak: letépték a számokat a ruháikról, elbarikádozták magukat az ágyaikkal a cellákban és kiabálva szidták az őröket. A felügyelők válaszreakciója sem maradhatott el. Poroltóval befújtak a fülkékbe és megadásra kényszerítették a lázadókat. Az ágyakat kicibálták a cellákból, a rabok ruháit elkobozták.

A lázadást követően azt a büntetést találták ki a rabok számára, hogy közülük azt a hármat, akik a legkevesebb szerepet vállalták a lázadásból, kiemelték. Külön cellába helyezték őket, visszakapták a ruháikat, mást ettek, mint a többiek. Fő céljuk volt megtörni az elítéltek közötti szolidaritást. Egy idő után a privilégiummal rendelkező szobából kiköltöztették a csendesebb rabokat, majd a lázadást vezetőket költöztették be. Ezáltal azt próbálták elérni, hogy a beléjük vetett bizalom meggyengüljön – azt sugalmazták, hogy ezek a rabok az őrök informátorai.

Ezt a taktikát az igazi börtönökben is alkalmazzák. Itt felmerül a kérdés: biztos, hogy az őröknek maguktól jutott eszükbe így cselekedni? Hétköznapi emberekről beszélünk, bármiféle képesítés nélkül vállalták a börtönőr szerepét. A brutalitásról nem is beszélve. Zimbardo elmondása szerint a börtönőrök nem kaptak semmiféle specifikus utasítást, szabad akaratból cselekedtek, saját belátásuk szerint.

Ellenben a nemrégiben előkerült hangfelvételekből kiderül, hogy az őröket úgy instruálták, legyenek kemények a rabokkal.

Dr. Zimbardo kollégája azt az utasítást adta az őrök szerepét betöltő férfiaknak, hogy legyenek kemények a rabokkal, mert csak így vezethet eredményre a kísérlet. A történet egyik variációja szerint ez csak akkor hangzott el, amikor az egyik őr túl empatikus volt a rabokkal szemben, és arra próbálták rávenni, hogy vegye komolyabban a kísérletet. De ezzel is beavatkoztak a kísérlet menetébe. Továbbá, ahogy Thibault Le Texier, a kísérlet egyik kritizálója is rámutatott: nincs kontrollcsoport, amivel össze lehetne az eredményeket hasonlítani, így ez legjobb esetben is csak egy demonstráció, nem valódi teszt.

Mindenesetre a végeredmény határozottan megkérdőjelezhető – bár nem minden pontban. Ha az őrök nem is saját akaratukból és indíttatásukból cselekedtek, ezeknek a tetteknek az eredménye még lehetett valós. Értve ezalatt azt, hogy a rabokat valóban megalázták és valóban szenvedtek. Nem mellesleg ettől válik morálisan is kétségessé a kísérlet: a rabok fizikai és lelki bántalmakat szenvedtek egyaránt.

Ha az emberi agresszióra ebből nem is következtethetünk, valamilyen szinten arra talán mégis, milyen hatással van adott személyre a bezártság. A kísérletet követően volt, aki arról számolt be, hogy érezte, ahogy a börtönben töltött idő alatt eltávolodott a saját nevétől; ott sokkal inkább a számával azonosította magát. Börtönt említett, mert erre nem mint kísérletként tekintett, hanem valódi tartózkodásra egy fogházban.

A kísérlet során jártak látogatók is szép számban a „börtönben”, mégis Christina Maslach volt az első, (körülbelül ötven fő után), aki megkérdőjelezte a kísérlet etikusságát. A körülményeket látva az egyetem Phd képzésében részt vevő lány – aki akkor Zimbardo barátnője volt -, rávette, hogy fejezzék be a kísérletet.

Mielőtt kiderült volna, hogy nem hiteles a kísérlet, saját hipotézisem az volt – félig Maslach reakciójából kiindulva –, hogy női résztvevőkkel máshogy ért volna véget a történet, mert bizonyos dolgokhoz másképp viszonyulnak. A fiúk sokkal hamarabb és jobban beleélik magukat az egyes játékokba – beszéljünk most fociról vagy egy számítógépes játékról –, mint ahogy azt a lányok teszik. Bárkinek ismerős lehet a kép, ahogy testnevelés órán a fiúk szinte „ölik” egymást foci során, míg a lányok csak állnak a pálya két oldalán, beszélgetnek egymással, mert még megmozdulni sem nagyon hajlandóak a játék érdekében; nem motiválja őket.

Ennek meglehet az az oka is, hogy a nőkre jobban jellemző a csapongás a gondolatok között, az úgynevezett multifunkcionalitás, míg a férfiakra a rekeszgondolkodás – egyszerre egyvalamire koncentrálnak igazán, aminek épp nyitva van a „rekesze”. Tehát summa summarum, a női résztvevők lehetséges, hogy nem veszítették volna el már három nap alatt a kapcsolatot a valósággal. Mindez persze csak a saját, kissé sztereotip elképzelésem.

Dr. Zimbardo mind a mai napi napig kiáll a kísérlet hitelessége és amellett, hogy a körülmények a jó emberekből is kihozhatják az agressziót. Híres kísérlete után felszólalt a börtönökben fogvatartottak érdekében, hogy bánjanak velük emberségesebben.  2004-ben, egy rabokkal való kegyetlenkedéssel vádolt katona börtönbüntetését sikerült csökkentenie, szaktekintélyként rámutatva arra, mennyire sokat vártak tőle és milyen nyomást helyeztek rá feljebbvalói.

Képek forrása: www.prisonexp.org