Funday| 2019-03-10 Lakosa Alina

Hegyek, tehenek, monostorok

Amikor Szaakashvili, volt grúz elnök (igen, az a bizonyos, aki bukása utána Ukrajnában próbálta kielégíteni politikai ambícióit, jelenleg onnan is ki van utasítva) a kétezres évek elején felvázolta nagyratörő vízióit az országba érkező évenkénti egymillió turistáról, még támogatói is nagyokat derültek rajta. Valószínűleg most ő mosolyog valahol emigrációban, 2017-re már több, mint 7 és fél millió utazó gondolta úgy, hogy érdemes felkeresni ezt az apró, de kalandokkal bőven kecsegtető, Európa és Ázsia között egyensúlyozó országot. Azon a hallgatólagos feltételezésen kívül, hogy ennyi ember csak nem tévedhet, mostani cikkemben racionálisabb érvekkel támasztom alá, miért is kezdjük szervezni a következő utazást. És a legjobb, hogy még bankot se kell rabolni hozzá.

Egyből jöhet is egy kis helyreigazítás – Grúzia nem kicsi ország ám, mondják nagy büszkén a grúzok, képzeld el, milyen nagy lenne a terület, ha kivasalnád ezt a sok hegyet! És a kulcsszó bármilyen grúz utazáshoz itt rejlik: hegyek – fenségesek vagy fenyegetően föléd magasodóak- nem véletlenül tartják, hogy ez lenne a Kaukázus gyöngyszeme (bár e titulus felett is ádáz vitát folytat Örményországgal). Északról a Nagy-, délről pedig a Kis-Kaukázus határolja, nyugati határa a Fekete-tenger (köves tengerparttal, és amióta a 2008-as grúz-orosz háborúban Suhumi a „függetlenné vált” Abbháziában ragadt, elveszett a legfestőibb nyaralóváros, helyét pedig a mini, de silányabb Dubaj-utánzat, Bakumi próbálja átvenni). Ide túrázni jöjjünk. Meg enni. Meg templomokat-monostorokat nézni, amiket a legtöbb esetben hegycsúcsokra pozicionáltak, garantálva a páratlan kilátást/instagramworth-képeket. Az örményeknek sikerült pár évvel hamarabb a világ elsőként deklaráltan keresztény országának lenni, de a grúzoknak sincs okuk a szégyenkezésre, már 337-ben államvallássá lett a Krisztus-követés, és kappadókiai Szent Ninó, aki behozta országukba a tant, mai napig hatalmas népszerűségnek örvend.  A leánycsecsemők mintegy egynegyede viseli az ő nevét, és neki köszönhető a „grúz kereszt” is, ahol is a kereszt karjai lefelé dőlnek. Mivel a világon a második legvallásosabb országról beszélünk (csak a thaiföldiek előzik meg őket), lépten-nyomon találkozhatunk a hitüket megélő emberekkel, ami leggyakrabban a keresztdobálásban és a bárhol felbukkanó fekete ruhás papokban nyilvánul meg. A keresztvetésre bizony szükség is van, ilyen vezetési stílus mellett; egyszerre száguldanak az utakon jobb- és balkormányos autók, a sávok és záróvonalak nem léteznek, ahogy zebrák se nagyon, a tehenek pedig olyan gyakori vendégek az autóúton, hogy egy idő után már a mi szemünk se rebbent.

Budapestről a WizzAir és a Myway társaságok repítenek minket Grúziába, előbbi Kutaisiben száll le, míg a grúz nemzeti szolgáltató a fővárosban landol. Habár Kutaisiben a városnéző túránk kimerül a katedrálisban, tökéletes kiindulópont az Imereti régió felfedezéséhez. Martvili és Okatse kanyonok, karszthegységi cseppkőbarlangok, élükön a Prométheusról elnevezett barlanggal. A közelben találhatóak a Motsameta és Gelati monostorok- ez utóbbi kultúrtörténeti jelentősége vitathatatlan.  A középkorban az ország szellemi központja volt, akadémia működött itt. Dávid király, az építtető és egyéb nagy grúz királyok nyugszanak a padló alatt, UNESCO Világörökségi Listával járkálók pedig pipálhatnak, ez is megvolt.

Az országban a tömegközlekedés nem túlságosan kiépített, helyettük a marshrutka néven futó iránytaxi dívik. Egészen aprópénzért, de nagyon korrekt áron foglalhatunk sofőrt egész napra, akkor pedig minden fent említett program belefér egy napba. Kutaisiből marshrutkával 3 óra alatt átérünk a fővárosba, Tbiliszibe, ahol majdnem kötelező minimum 4 napot eltölteni. Nem csak városnézésre, hanem remek egynapos kirándulásokra is befizethetünk a helyi turistairodákban, a kisbuszos szállítás miatt pedig elég sok, egymástól távolabb eső helyszínt is meg tudunk látogatni. Az angolul jól beszélő idegenvezetők pedig már tényleg hab a tortán.

A már Kelet-Grúziában, a Mtkvari folyó partján és a környező hegyekre felkúszva elterülő, az ország egyetlen metropoliszának nevezhető városa az utóbbi idők legnagyobb pozitív csalódása volt. A kaukázusi régió történelme extrán felégetős-lerombolós-véres: a tatárok, arabok, perzsák, törökök többször a földdel tették egyenlővé Tbiliszit, ezért nem igazán fogunk középkori vagy annál régebbi épületekkel találkozni. Az atmoszféra pillanatok alatt magával ragadja az ide látogatókat, ahogy keveredik az európai építészek által álmodott klasszikus sugárutak és a pszeudo-mór épületek, a tradicionális faragott faerkélyes házak, meg a szőlővel befuttatott kapualjak, a giccses sztálinbarokk (plusz pár helyről még nem sikerült a sarló-kalapácsot eltávolítani) meg a futurisztikus, ide-oda pottyantott épületek. Semmiképp ne hagyjuk ki a Tbilisi Free Walking Tours sétálós-bámészkodós programját. A lelkes önkéntesek titkos zugokba kalauzolnak el minket, mint például egy ex-karavánszeráj (bizony ám, Tbilisi a Selyemút egy fontos állomása volt), sok útikönyvben nem olvasható információval leszünk gazdagabbak. A helyiek kedvelt délutáni programja lanovkával (üvegkabinos felvonó) fellibegni a folyó felett a Narikala erőd romjaihoz. Onnan pedig szemlélni az alattunk elterülő leginkább tradicionális negyedet a girbegurba utcácskáival, majd a domb másik oldalán leereszkedni, keresztül a város botanikus kertjén, hogy aztán megérkezzünk a vízesésig. Igen, ebben a városban még azt is találhatunk. Közvetlenül az erőd alatt találjuk a törökfürdő-negyedet és a város egyetlen mecsetjét és zsinagógáját is. A bevezetőben már említett ex-elnök nagy rajongója volt a modern építészetnek, ennek köszönhető a csupa üveg Béke híd is – ami szervesen illeszkedik a városképbe, hangozzon ez bármilyen furcsán is. Szintén kötelező program a Nemzeti Múzeum, ami diákoknak mindössze 110 magyar forintba kerül: színvonalas etnográfia, régészeti kiállítás vár minket, de a legérdekesebb az 1921-től kezdődő szovjet időszakot bemutató tárlat.

Talán nincs még egy ikonikusabb hegy Grúziában a Kazbeginél, még ha csak a harmadik legmagasabb az országban, a csúcs meghódítása egy 5 napos túra keretében történik. Ha nincs ennyi időnk, választhatunk gleccserkirándulást. Esetleg szimplán egynapos buszos kirándulást tehetünk Tbilisziből Gergeti templomáig – amire a völgyből felnézve, háttérben az örök hósipkás Kazbegi egyetlen képben összegzi Grúzia lényegét: hegy és templom szerves összetartozását. Élesen tiszta levegő, elmaradhatatlan tehenek, csend és időtlen nyugalom.

Szintén egynapos kirándulással látogassuk meg Mtsketát (UNESCO radar bekapcsol!), az ősi, még Tbilisi előtti fővárost (utazási irodák programja először Jvari, az ország legelső temploma, ami meglepő módon, egy domb tetején van; innen lenézve a túloldalon a két folyó összeömlésénél Mtsketát láthatjuk), majd tovább Uplistsikhe-be, ami egy sziklába vájt város a kora V. századból.  Fénykorában többszöröse volt a ma látogatható területnek, de így is impresszív színházával, templomával, tömlöceivel.  Innen már csak egy köpés Gori, ami tökéletes iskolapéldája a szocialista egyen-városkáknak, egyedül a város híres-hírhedt szülötte különbözteti meg. Igen, bizony ez a celeb Sztálin, akinek egy kicsinek semmiképp nem nevezhető múzeum van szentelve, a szülőháza meg kiállítva egy pavilon alá, hogy biztos ne érhesse eső.

Nem lehet anélkül írni Grúziáról, hogy a gasztronómiát mellőzzük. A grúz népség nagy hegyiemberekből áll, akik mindennél jobban szeretnek jókat enni, ezt tükrözi is a felhozatal: az egyik legikonikusabb fogás a hachapuri: sajttal, tükörtojással, olvadó vajjal töltött tésztahajó, hogy kellően zsírpárnával vészeljük át a hidegebb évszakokat. Szintén kihagyhatatlan fogás a könnyedebb kinkali, ami főtt, csavart tésztagombóc, hússal vagy sajttal (minden régiónak saját sajtja van, rendeljünk sajttálat!) töltve, az előételek vitathatatlan királya pedig a dióval töltött padlizsán. És mi mással lehetne leöblíteni mindezt, ha nem a helyi borral, ami méltán teszi büszkévé a grúzokat: régészeti leletek alapján elmondható, hogy a világon itt készítettek először bort, több, mint 8000 évvel ezelőtt. Ma is ez az agyag-amforában, föld alá elásva technika dívik. Ráadásul sok, máshol ismeretlen szőlőfajta szolgál bor alapanyagul. Kihagyhatatlan! A grúzok emellett szívélyes, vendégszerető nép, jó kezekben leszünk (ennek ellenére a vendéglátós kultúra, mint olyan, ismeretlen fogalom, életemben nem találkoztam ennyi unott, lassú felszolgálóval), itt nem a sírva vigadás a módi.

Ha a természet, az ősi kultúra, a gasztronómia és az eklektikus nem elég meggyőző hívószavak, álljon itt utolsó, megdönthetetlen érvként: az olcsóság. De őszintén remélem, ajánlóm elolvasása után ennek hangoztatására már nincs is szükség, mert mindenki talpa alatt ég már a túrabakancs.