Soterday| 2019-02-16 Somogyfoki Veronika

A boldogság nyomában…

      Mitől leszünk életünk során boldogok és egészségesek? Aki azt gondolja, hogy a hírnévtől és a gazdagságtól, véleményével nem áll egyedül, de Robert Waldinger pszichiáter szerint mégis téved. Egy a felnőttek fejlődését célzó, 75 éve tartó kutatás vezetőjeként Waldingernek példátlan mennyiségű, az igazi boldogságról és megelégedettségről szóló adat áll rendelkezésére.

      Mi őrzi meg egészségünket és boldogságunkat életünk folyamán? Ha beruházhatnánk jövőbeni önmagunkba, mire fordítanánk időnket és energiánkat? A környezetünkből folyamatosan jövő mesterséges ingerek bombáznak bennünket, ezzel próbálva befolyásolni az értékrendünket… A gazdagság és a hírnév csábító a hétköznapi ember számára: az ezredforduló táján felnőttkorba lépőket megkérdezték, hogy mi a fő életcéljuk, mire több, mint nyolcvan százalékuk azt felelte, hogy a meggazdagodás. Ugyanezen fiatalok ötven százaléka második céljának a híressé válást tekintette.

      Meglepő adatok, pedig ha körbenézünk, láthatjuk, hogy tényleg minden a munkáról szól: sosem elég a pénzünk, sokaknak állandóan több és több munkát kell vállalnia a plusz kiadások miatt; hajtani kell, hogy elérhessük a kívánt célt: megfelelni. Ugyanis ezek az igények, ha jobban megvizsgáljuk, nem belülről fakadnak, hanem a társadalom és a média generálja őket.

    Mi lenne, ha tanulmányozhatnánk az embereket kamaszkoruktól egészen idős korukig, mi is tette őket igazán boldoggá és sikeressé? Lehetséges ez? Úgy tűnik, igen: a Harvard Felnőttfejlődési Kutatás talán a felnőttkort leghosszabban átfogó program, ami valaha készült. Mindössze 75 éven keresztül 724 férfi sorsát követték nyomon munkájukról, családjukról, egészségükről kérdezve őket, az interjúk során nem tudva, hogyan alakul az alanyok sorsa. Az induló 724 férfi közül 60 még ma is él és részt vesz a kutatásban, többségük már 90 éves is elmúlt. Jelenleg kezdik az ő gyermekeik, vagyis több, mint 2000 gyerek tanulmányozását.

      1938 óta két csoport életét követték: az egyik csoportba a Harvardon tanuló másodévesek kerültek, a másik csoport tagjai Boston legszegényebb részéről származtak, legtöbbjük bérlakásában még folyóvíz sem volt. Ezekből a kamaszokból különböző felnőttek váltak: orvosok, jogászok, kőművesek, gyári munkások; páran alkoholisták lettek és néhányan skizofrének. Volt, aki megmászta a társadalmi ranglétrát és a legtetejére került, azonban volt, aki a legalján kötött ki.

      A tanulság azonban nem a szorgos munkával, a gazdagsággal vagy a hírnévvel kapcsolatos. A legfontosabb következtetés, amit a 75 éves kutatás nyújt, az az, hogy a jó kapcsolatok tesznek bennünket boldogabbá és egészségesebbé.

Három lényeges tanulságot tudtak meg a kapcsolatokról: Az első, hogy a társas kapcsolatok jót tesznek nekünk és a magányosság öl. Akik szorosabban kötődnek családhoz, barátokhoz, közösséghez, azok boldogabbak, egészségesebbek és tovább élnek, mint a kevésbé ragaszkodók. Kiderült, hogy a magányosság érzése mérgező. Akik elszigeteltebbek, mint szeretnék, úgy érzik, hogy kevésbé boldogok, egészségük és agyműködésük korábban indul romlásnak, ráadásul rövidebb ideig élnek, mint nem magányos társaik. Tudjuk, hogy az ember lehet magányos tömegben is, vagy éppen házasságon belül, így a leszűrt tanulság, hogy nem csak az számít, hány barátunk van, hanem a kapcsolatok minősége is.

Kiderült, hogy viszályok között élni rosszat tesz az egészségünknek. Például egy viszályokkal teli házasság, ha nem kíséri nagy szeretet, nagyon káros az egészségre, talán még a válásnál is rosszabb.

Megfelelő, harmonikus kapcsolatban élni védelmet jelent.

    Mivel a vizsgált személyeket nyolcvan éves korukon túl is követhették, szerettek volna visszamenni odáig, amíg az alanyok középkorúak voltak. Céljuk ezzel, hogy vajon megjósolható-e, kiből válik boldog és egészséges 80 éves és kiből nem? Amikor összegyűjtötték az 50 éves korukban őket jellemző adatokat, nem az akkori koleszterinszintjükből lehetett megjósolni, hogy milyen lesz az öregségük, hanem abból, hogy mennyire voltak elégedettek a kapcsolataikkal. Akik ötven évesen a leginkább elégedettek voltak, ők lettek nyolcvan évesen a legegészségesebbek is. A jó, szoros kapcsolat védőpajzsként szolgált a „vénülés bajaitól”. A boldog kapcsolatban élő férfiak és nők 80 éves koruk után arról számoltak be, hogy azon a napon, amikor erősebb testi fájdalmat éreztek, továbbra is jókedvűek tudtak maradni. A boldogtalan kapcsolatban élők testi fájdalmát ugyanekkor tetézték a lelkiek.

      A kapcsolatokról leszűrt harmadik tanulság, hogy a jó kapcsolataink nemcsak a testünket, hanem az agyunkat is védik. Akik olyan kapcsolatban élnek, amiben érzik, hogy szükség esetén is számíthatnak a másikra, tovább őrzik meg éles memóriájukat, ezzel szemben, akik rossz kapcsolatban vannak, azoknak memóriája hamarabb indul romlásnak. Ez nem azt jelenti, hogy a jó párkapcsolatok állandóan zökkenőmentesek: akár napi veszekedés mellett is, amíg úgy érzik, hogy bajban egymás támaszai lehetnek, a civódások nem károsítják az emlékezőtehetséget. Tehát a jó kapcsolatok mind az egészségünknek, mind a környezetünknek jót tesznek.

A gazdagságról tudjuk, hogy hiába keresünk egy bizonyos összeggel többet, hosszú távon ez semmit nem változtat a boldogságérzetünkön. Ami a hírnevet illeti, a média tolakodása és a magánélet hiánya árt a hírességek magánéletének, és ettől bizonyosan nem lesznek boldogabbak.

   A munkában való robotot illetően, azt még senki sem kívánta a halálos ágyán, hogy „Bárcsak többet ültem volna az irodában!”, azt viszont már annál többen, hogy nem töltött elegendő minőségi időt szeretteivel. Mégis, akkor miért nem a kapcsolatokat választjuk? Mert azok nehézséggel járnak, ráadásul kiszámíthatatlanok és elegendő figyelmet kell rájuk fordítani. Továbbá egész életünkben ápolni kell őket, sosincs vége, sosem pipálhatjuk ki a listán, mint jól végzett feladatot. A tapasztalatok mégis azt mutatják, megéri figyelmet fordítani rájuk.