Worldwide wednesday| 2019-02-13 Pénzváltó Tamara

Kalandozás Ázsia mélyén 2.

Az előző heti rovatban részletezett kultúrán és hétköznapi életen kívül sok más dolog érdemel még említést az ázsiai nyaramból. Beleláthattam egy fejlődő ország egészségügyébe, a gyakorlat ideje után pedig kalandok végeláthatatlan sora következett.

Szakmailag olyan dolgokkal találkoztam, amire itthon nem lenne lehetőségem. A higiénia alacsony szintje miatt küzdenek a fertőző betegségekkel, többen feküdtek az osztályon hastífusszal, Dengue-lázzal és tetanusszal, akiket volt alkalmam meg is vizsgálni. Az AIDS minden stádiumával találkoztam. Még egy diftériás beteg is volt, akit viszont nem közelíthettünk meg a kór ragályossága miatt. A kórház is egészen máshogy néz ki, a belső udvara felé teljesen nyitott. Sok helyen nincsenek kihelyezve székek a várakozáshoz, ezért az emberek leülnek a földre. A hozzátartozók gyakran egy plédet terítenek le a betegágy mellé, és órákat időznek ott. Az orvostanhallgatóknak pedig minden tiszteletem, nehéz dolguk van az itthoni rendszerhez képest. Heti egyszer ügyelnek, előtte és utána pedig szemináriumokra és vizitekre járnak, oktatóik pedig gyakran elérhetetlenek. Az orvosi egyetem elég drága. A rezidens képzés nem kötelező, és a legtöbben meg sem engedhetik maguknak, ezért megmaradnak úgynevezett general practicioner pozícióban.

Kora reggel Borobudur közelében

A kinn eltöltött pár hét alatt annyira sok mindent láttam a világból, amit korábbi utazásaim során soha. A hatalmas, ősi Prambanan hindu templomba; Borobodurba, a világ legnagyobb buddhista épületébe; császári palotákba; hagyományos batik piacra vittek minket szeretett indonéz barátaink. Rengeteg furcsa, helyi specialitást kóstoltunk meg együtt, jártunk rizsföldön, tea- és kávéültetvényen. A természet lenyűgözően változatos. Álltunk a dübörgő és füstölgő Bromo vulkán peremén, az éjszaka közepén az Ijen vulkán kéngőzös kráterében gázálarccal felszerelkezve. Sétáltunk esőerdőre emlékeztető, párás és buja erdőben (sajnos egy igazi esőerdei túrához nem voltam elég felkészült), de Indonézia szigetvilágát a szebbnél szebb partszakaszokkal egy élet sem lenne elég bejárni.

Az egy hónapnyi gyakorlat után Dorkával Balira vezetett utunk. Itt már előkerült a táskánk mélyéről a rövidnaci és bikini, hiszen ez a sziget egy turistaparadicsom, Java-val ellentétben tele szórakozóhelyekkel. Bali nem ötcsillagos lakosztályokból áll, ahogy az az interneten nézelődve tűnik. A hangulat itt is néha kaotikus, utaztunk betörött üvegű, túlzsúfolt, dohányfüstös buszon. Az óceánparton rengeteg helyi keresi a megélhetését szörfoktatásból. Az év minden napján reggeltől estig kinn vannak a tűző napon, és mindenáron kuncsaftokat próbálnak keríteni. Mi is beálltunk a sorba, megpróbáltuk megtanulni, hogyan lehet a vad és agresszív óceán mérhetetlen erejét a saját előnyünkre fordítani és szelíden siklani a hullámokon. Ha nem is lettem profi szörfös, bolondos oktatóinkkal elég jól összebarátkoztunk, sokat nevettünk, hogyan ugratják egymást a nap végén. Voltunk együtt martabakot (a kedvenc indonéz édességem) enni egy turisták elöl eldugott kis utcában, az utolsó esténken pedig velük söröztünk a parton.

A Balin eltöltött hét után Nusa Penida-ra (egy pici sziget Balitól délre) indultunk, ahova már átjutni is művészet. Kisebb hajókkal viszik át a turistákat, beszálláskor mindenki derékig vizes lesz, és útközben pedig néha úgy dobálnak a hullámok, hogy aki ijedősebb, hangosan sikítozik. A Nusa Penida-n eltöltött két nap alatt éreztem a valaha legszabadabbnak magam. Első reggelen Dorkával gyalog nekivágtunk a szigetnek, meleg volt, összesen egy bikini és egy kendő volt rajtam, amit szoknyának használtam (de tökéletes volt törölközőnek és plédnek is), meg a kis túrahátizsákom a vállamon. Úgy gondoltuk, elsétálunk a néhány kilométerre lévő strandra, vagy stoppolunk útközben. Végül egy motoros felvett mindkettőnket, így jutottunk el néha ijesztően meredek, nem túlságosan karbantartott utakon a Crystal Bay-hez. Még jobban tetszett a titkos, csak egy keskeny ösvényen megközelíthető, néptelen, szinte érintetlen kis öböl, amit a szomszédságában találtunk.

A második napból pedig a Kelingking Beach-et szeretném rövid élménybeszámolómba belefoglalni. Nehezen megközelíthető, veszettül meredek, de annál gyönyörűbb sziklák aljában van egy fehér homokos partszakasz, irdatlanul nagy hullámokkal. A lefelé vezető úton a sziklához és növényekhez kötözött botokba lehet kapaszkodni. Háromnegyed óráig másztunk lefelé, kerülgettük egymást a szembejövőkkel, néha mind a négy végtagunkkal tartottuk magunkat és a cipőnket is levettük, hogy kevésbé csússzon. Egyértelműen a szívem csücske lett a hely, kalandos és idilli bájával.

Szörfoktatóinkkal Balin

Indonézia után bejártuk Kuala Lumpurt, Thaiföldön végigstoppoltuk Phuketet, megtapasztaltuk a thai éjszakai életet, felmásztunk a híres buddhista templomhoz, a Big Buddhához és végül Penangban coachsurfinggel koronáztuk az utazást. Penang egy maláj város, nagy része egy szigeten helyezkedik el. A coachsurfingről pedig azt kell tudni, hogy egy mobil applikáción lehetséges olyan helyiekkel felvenni a kapcsolatot, akik minden térítés nélkül befogadnak az otthonukba. Eleinte tartottunk a dologtól, hogy teljesen ismeretlen embereknél aludjunk egy idegen földrészen, de én már évek óta szerettem volna kipróbálni az alkalmazást, így győzött a kíváncsiság. Teljesen pozitív csalódás volt, egy végtelenül jólelkű leányzó, Christina látott minket vendégül. Annak ellenére, hogy a coachsurfingen keresztül találtunk rá, nem kanapén aludtunk, hanem a saját ágyát adta nekünk. Délelőttönként Dorkával ketten jártuk a várost, munka után pedig Christina is csatlakozott hozzánk, és elvitt minket kipróbálni a helyi streetfoodot. Az utolsó Ázsiában töltött napunkon pedig még szabadságot is vett ki, hogy elmehessünk egy „dzsungel-túrára” Penang nemzeti parkjába. Másfél órán keresztül sétáltunk egy trópusi erdőben, miután megérkeztünk a legidillibb partszakaszra, ahol a nyáron jártam. Teljes csend, csak néhány turista, fehér homok, zöldellő természet, csupán enyhén hullámzó óceán. Ruhástul mártóztunk meg búcsúzóul a vízben, aztán motorcsónakkal jutottunk vissza a park bejáratához. Végül Christina kísért ki minket a reptérre, és mi életünk kalandjával a hátunk mögött, de már fáradtan és erős honvággyal szálltunk fel a repülőgépre.

Van egy híres idézet David Mitchelltől: „Travel far enough, you meet yourself.” A nyáron azt éreztem, hogy ezzel, hogy a bolygó másik felére eljöttem, ahhoz is közelebb kerültem, hogy az én helyem hol van a világban. Van hasonlítási alapom ahhoz, hogy milyen itthon, Európában élni. Sokat tanultam arról, hogy mik azok a szokások és szükségletek, amiket a saját kultúrámból, itthoni életemből mindenhova viszek magammal. Megbizonyosodtam róla, hogy mennyire jól tudom magam érezni minden kényelem nélkül, akár egy reptéri éjszakázás után. Rengeteg érdekes embert ismertem meg, és különböző életfelfogásokkal találkoztam. A kalandon kívül ezek azok a dolgok, amik miatt egyértelműen megérte idáig utazni. Örülök, hogy végül Indonéziába sodort az élet, teljesen a szívemhez nőtt, és hálás vagyok, hogy ez a két hónap megtörténhetett velem.