Throwback thursday| 2018-12-06 Triebl Zsuzsanna

Jane Austen gyógymódjai

Bármennyire is azt sugallja a cím, nem a Jane Austen által feltalált és népszerűsített orvoslásról lesz szó – az angol írónő 1775-ben született, szerzeményeinek nagy része a 19. század elején játszódik. Életműveként tekinthetünk hat hosszabb regényére, ami pedig elégséges ahhoz, hogy átfogó információkkal szolgáljon a korabeli orvoslás szokásairól.  

A műveiben fellelhető, korabeli gyógymódok közül nézzünk meg néhányat, vegyük őket sorra, hogyan használják őket maguk az írónő szereplői!

A repülősó mindenekfelett

Az ammóniumkarbonátot a modern sütőporok feltalálása előtt sütésre használták, így régebben a „pékek ammóniájának” is nevezték. Emellett jellemző tulajdonsága erős szaga; a nyálkahártyát izgató hatása miatt ájulás kiküszöbölésére használták. Szinte bármelyik könyvben találkozhatunk vele – hiszen minden női szereplőnek kellett fűzőt hordania és szinte mindegyik főhősnőt érte a történetek során olyan megrázkódtatás, hogy eszméletét veszítse emiatt –, különösen Mrs. Bennet esküdött rá, akit a Büszkeség és Balítéletből ismerhettünk meg.

Marguerite Gérard – La mauvaise nouvelles

Meghűlés, mint halálos veszedelem

Ha az ember lányánál nem volt kéznél repülősó és ráadásul a harmatos fűben talált elájulni, a hűvös gyepen való fekvéstől hamar megfázhatott és az antibiotikumokat megelőző időkben gyorsan meg is halhatott. Erről tesznek tanúbizonyságot az írónő egyik szatírájában a hősnő utolsó szavai:

„Őrizkedjék az ájulásoktól, drága Laura! Az örjöngőroham azonban korántsem olyan veszedelmes, mert csupán megedzi a testet, ha nem túl heves, s merem állítani, jótékony hatással van a szervezetre! Legyenek őrjöngőrohamai, amennyi csak tetszik, de soha ne ájuljon el!”

Ez akkora érvágás lenne?

Jane Austen ugyan sosem írt ilyesmiről, ám az Értelem és Érzelem egyik filmfeldolgozásában Marienne-t, aki egy nedves harisnya közvetítésével szerzett megfázás miatt lett súlyos beteg, érvágással próbálnak meggyógyítani.

A római korból származik az a felfogás, hogy a vérből időnként túl sok keletkezik, ezért le kell azt csapolni. Az érvágás, mint gyógymód egészen a 19. századig tartotta magát: akinek nem volt pénze orvosra, az borbélynál is megvágathatta magát. A franciákról azt tartották: ,,több vért vesztettek el érvágások révén, mint a napóleoni háborúkban”.

Az érvágást egyfelől késsel végezték, a hónaljárokban, másfelől piócákat is használtak erre a célra.

Robert Adam – Seabathing in England

Hipochondria

A hipochondria ismert volt már az írónő korában is: nem egy karaktere félti folyton-folyvást az egészségét, vagy képzeli azt, hogy feltétlenül valamilyen betegségben szenved.

Mrs. Bennet egyetlen igazi problémája a hullámzó kedélye, ám amikor „elégedetlenség kínozta, idegesnek képzelte magát” és azt panaszolta, senki sincs tekintettel az idegeire. Az már feleannyira sem viselte meg, amikor a saját lánya feküdt betegen – történetesen pont egy meghűlés miatt –, mivel ezen állapota hozzásegíthette volna őt a férjhez menéshez.

Pride and Prejudice 1995

Az esküvői torta incidens

Talán szimpatikusabbnak tűnhet az idősödő Mr. Woodhouse, aki az Emmában nemcsak a saját egészségét féltette hatalmas gonddal, hanem mindenki másét is. Szorongás gyötörte a lányaiért, a barátaiért, a szomszédaiért: legyen szó bármiféle betegségről, vagy éppenséggel egy esküvői tortáról. Miután konzultált Mr. Perryvel, a család patikáriusával – nagy nehezen sikerült megtudnia az értékes információt: egy torta valóban nem egészséges étel –, Mr. Woodhouse mindent megtett, hogy a kártékony édesség elkészülését megakadályozza.

Legnagyobb sajnálatára azonban a torta elkészült. Mr. Woodhouse csak azután nyugodott meg igazán, amikor az utolsó szelet is elfogyott belőle.

„Highburyben ezután egy ideig az a különös hír járta, hogy az összes Perry gyerek kezében egy-egy szeletet láttak Mrs. Weston esküvői tortájából, de Mr. Woodhouse nem adott a szóbeszédre.”

Orvosi fizetés

Mr. Woodhouse vagyonos úriember volt és aggodalmassága egyvalakinek biztosan nem ártott: a korábban említett Mr. Perrynek. A regényből kiderül, hogy az orvos új hintót engedhetett meg magának, ami feltehetően Mr. Woodhouse „pártfogásának” köszönhető.

Akkoriban a nagyvárosokban nem volt szükség orvosként ilyen hálás páciensekre ahhoz, hogy valaki jól élhessen. Az 1700-as éveket az orvosok aranykoraként tartják számon: ebben az időben a legfelső népréteghez tartoztak és akár hercegi fizetésük is lehetett.

Ez a fajta bánásmód mégsem mondható általánosnak: a költő Friedrich Schiller sem gazdagodott meg abból, hogy katonaorvosnak állt. A vidéki doktorok sora sokkal rosszabbul ment, mint a városiaké; csak abban reménykedhettek, amilyen szerencse Mr. Perryt is érte: legyen lehetőségük egy gazdag család háziorvosi teendőit ellátni.

Ez a pár jelenet, eseményleírás Jane Austen művein keresztül jól példázza az 1800-as évek kezdetének egészségügyi ellátásmódját, de közel sem teljes mértékben mutatja be az adott kort. Mai szemmel nézve kissé meglepőnek tűnhetnek az akkor „modernnek és mindennapinak” számító megoldásai – mégis erre épül napjaink orvostudománya, e gyógymódoknak sokszor a továbbgondolt változata az, amit ma modern orvoslásnak hívunk.