Archív| 2018-06-25

Hajótörés vízilabdázó fókák csapatában

Napjaink Tokiója és egy rejtélyes, fallal körülvett város, ahol egyszarvúak legelésznek békésen – látszólag semmi nem kötné össze őket, ha nem Murakami Harukiról lenne szó. A világvége és a keményre főtt csodaország sodró lendületű, mesterien szőtt, vaskos regény, a japán sztáríró talán legnagyobb sikerű, legmurakamisabb munkája, amit nem elég egyszer elolvasni, minden egyes újraforgatásnál egyre több réteg tárul fel benne. Merüljünk alá a sötét, szennyvizes tokiói metróhálózatba, és fejtsünk álmokat a Világvégén!

A modern japán próza legkiemelkedőbb alakja Murakami Haruki, neve gyakran felröppen a lehetséges Nobel várományosok között (a szerző aktuálpolitikai kiszúrá-sa: a folyamatosan dagadó botrány az irodalmi Nobel-bizottság körül kétségessé teszi, lesz-e egyáltalán jövőre díjazott), rajongói a könyvesboltok előtt éjszakáznak az új megjelenések előtt, és a mágikus realizmus hívó-szóra mindenkinek ő jut eszébe. Itthon, úgy vettem észre, az egyetemista korosztályban kevéssé ismert (pedig milyen jó is lenne éjszakába nyúlóan a regényeiről beszélgetni egy jóféle whisky mellett, csakúgy, ahogy teszik azt a karakterek is, habár a legváltozatosabb témákban kerültek ki Murakami tolla alól történetek, a whisky és a zene állandó), ezért is a Világvégét ajánlom, azzal a kicsit sem titkolt szándékkal, hogy újabb Murakami-fanokat toborozzak.

A keményre főtt csodaország anonimitásba burkolózó főhőse numerátorként (információk titkosítását művelő matematikusok, akikbe az ehhez szükséges technikát a tudat rétegeit szó szerint megnyitó agyműtéttel juttatják be) tengeti egyhangú napjait, akár a modern japán társadalom kórtüneteként is felfogható: elvált, gyerek-telen, passzív elszenvedője az eseményeknek, gyatra szexuális életét is szenvtelenül az olvasó elé tárja. Mígnem egy nap a Rendszer és a Gyár közötti információs háború kellős közepén nem találja magát, hogy aztán egy hatalmas vágással a hasában a Tokió alatti barlangrendszerben próbálja felkutatni a polihisztor professzort, aki mindebbe belerángatta. Egymás után következnek a hajmeresztő fordulatok, amit Murakami a rá jellemző módon ellensúlyoz: a leghétköznapibb történések utolsó részletig való bemutatása, legyen az egy rántotta elkészítése, vagy a rádióból hallható zene kielemzése, ebből áll össze az a csak rá jellemző hangulat, az ismerősségből fakadó nyugalom, ami bármelyik oldalon elillanhat. Hősünk (antihősünk?) nem egyedül bolyong az alvilágban, segítségére siet a professzor dundi unokája, ami akár egy fordított Orfeusz történetre is emlékeztethet bennünket, ha már a címben beígért, Alice-i Csodaország helyett csak bűzős barlangokat kapunk.

A páros fejezetek Világvégéjén mintha megállt volna az idő, csodaország eszeveszett tempóját pihenhetjük ki a csontig hatoló hidegben, miközben a lét, lélek és önazonosság fogalmait próbálja a régi álmok fejtésébe belefeledkezett, szintén névtelen narrátorunk definiálni. A tökéletesség illúzióját keltő, hatalmas fallal körülvett város lakói mind árnyék nélkül élnek – ami a lélek elvesztését jelenti. Itt nincs értelme az olyan szavaknak, mint szerelem, félelem, emlékek. Csak a főszereplőről frissen leválasztott árnyék tiltakozik, menekülési útvonalat keres, győzködi gazdáját, az érzelmek és emlékek nélküli élet sosem lehet tökéletes, mindössze üres. A belső térben és időben játszódó történetfél a lírai én alászállása a tudat mélyére – helyesebben a saját tudata mélyén levő, önmaga által teremtett belső világba, ami mintegy párhuzamosan futó program a „rendes” személyiségtől függetlenül. Itt nincsenek hangulatteremtő kikacsintások a világirodalom és a zenetörténet nagyjaira (ebben Murakami remekel, azért is kevésbé nyomasztó a Csodaország), vannak helyette unikornisok, akik az emberek egójának terhét cipelik, kemény tél, cél nélküli cselekvések.

A regény páros és páratlan fejezetei látszólag egymásról mit sem sejtve robognak a végkifejlet felé, néha egy-egy áthajlás visszaadja a hitünket, hogy az az őrületes hullámvasút, amire az író feltett bennünket, egyszer csak célba ér – és milyen célba! Hogy aztán megrendülten csukjuk be a könyvet, bámuljunk magunk elé, és a halhatatlanságról, a saját személyiségünk lényegéről töprengjünk – mitől vagyok én én? Hogy tölteném el a hátralévő óráimat, ha csak meghatározott idő állna a rendelkezésemre?

A magyar olvasóközönség Erdős György sziporkázó fordításában veheti kezébe a könyvet, ami könnyed kikapcsolódás mellett/helyett a valódi irodalmi élményt adja: nemcsak magába szippant, hanem elgondolkodtat, és hozzátesz valami pluszt a mindennapjainkhoz – hogy mi véletlen se érezzük magunkat hajótöröttnek vízi-labdázó fókák csapatában.

Szerző: Lakosa Alina

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.